Die Meistersinger von Nürnberg
János Kovács | ||||||
Hungarian State Opera Chorus and Orchestra | ||||||
Date/Location
Recording Type
|
Hans Sachs | Friedemann Kunder |
Veit Pogner | László Szvétek |
Kunz Vogelgesang | Tamás Albert |
Konrad Nachtigall | Zsolt Molnár |
Sixtus Beckmesser | Kázmér Sárkány |
Fritz Kothner | Gábor Bretz |
Balthasar Zorn | Zoltán Megyesi |
Ulrich Eißlinger | László Haramza |
Augustin Moser | Ferenc Gerdesits |
Hermann Ortel | Antal Bakó |
Hans Schwartz | Ferenc Cserhalmi |
Hans Foltz | Tamás Szüle |
Walther von Stolzing | András Molnár |
David | Zsolt Derecskei |
Eva | Mónika González |
Magdalene | Katalin Gémes |
Ein Nachtwächter | Ferenc Valter |
Magára valamit is adó kritikus szereti elkerülni az önismétléseket. Ez azonban több okból is kivihetetlen olykor. Ha jórészt egyetlen színház produkcióit követjük nyomon bemutatóról bemutatóra, akkor a működésből fakadó konstans problémák óhatatlanul is vissza-visszatérő elemként fognak megjelenni az egymás után sorjázó kritikákban. De hasonló módon önismétlést eredményez az is, ha nem csak a bemutatókat, hanem az új beállásokat vagy a repertoár-előadásokat is rendszeresen szemlézzük: így egy produkció erényeit és hibáit óhatatlanul többször is számba vesszük, kihívás elé állítva ezzel az olvasót, de magunkat is – mert ember legyen a talpán, aki a korábbiakhoz hasonló mondanivalóját sokadszor is izgalmasan tudja prezentálni.
Mindezen nehézségek sem tudnak azonban visszatartani attól, hogy beszámoljak A nürnbergi mesterdalnokok februári-márciusi három előadásáról – szemben ugyanis a négy februári Carmennel, melyek azt tanúsították: a reménytelenül ingerszegény produkciókon még az új beállók sem tudnak sokat lendíteni, s amelyeken Kovácsházi Istvánén és az Escamillóként most beállt Bretz Gáborén kívül nemigen hallhattunk kiemelkedő művészi teljesítményt, a Mesterdalnokok előadásai éppen azt példáztak: a művészi erők lehetőség szerinti optimális koncentrációja sokat lendíthet egy alapvetően szerencsétlen csillagzat alatt született produkción is. A Mesterdalnokok ugyanis korántsem kifogástalan produkció, bemutatása óta joggal érték súlyos bírálatok bizonyos aspektusait – s az azóta lezajlott újabb két széria során történt új beállások döntő többsége nem hogy javított volna a színvonalon, de inkább rontott rajta, mint arról 2006 októberében beszámoltam, illetve 2007 októberében egy reménytelenül unalmas és zeneileg alacsony színvonalú előadáson újra meggyőződhettem. Igazságtalan lennék persze, ha nem jegyezném fel azon néhány művész nevét, akik legutóbb pozitívumot tudtak hozzáadni a reménytelenséghez: Wierdl Eszter, Kovácsházi István, Meláth Andrea, Szvétek László, Medveczky Ádám.
Lehetőség szerinti optimális koncentráció – írtam, hiszen a Mesterdalnokok szereposztása most is távol állt a tökéletestől, de sokkal több ponton volt kielégítő, mind eddig bármikor, s ami a legfontosabb: a zenei irányítás is a legjobb kezekbe került ezúttal. Kovács János Wagner-mindentudása kivételesen ihletett karmesteri–zenekari produkciót eredményezett. Hogy Kovács számára az áttekinthetetlenül bonyolult partitúrák realizálása, sőt élményt adó megszólaltatása nem eredmény, hanem kiindulópont, azt voltaképpen fölösleges is leírni – hogy mégis meg kell tennem, arra éppen a premier időszakában hallott zenei irányítás minősége ad okot. A Magyar Állami Operaház Zenekarának játékát össze sem lehet hasonlítani azzal, amit 2006 májusa óta e darabban bármikor hallhattunk. Nem feltétlenül a technikai kivitelezésre kell itt elsősorban gondolni – a játszanivaló anyagot az együttes (ha nem is hibátlanul, de több mint kielégítő módon) kezdettől fogva birtokolta; a különbség az, hogy most érti is, amit játszik. A zenekari játékban most először valóban megtörténik a dráma – igen, Kovács nem csak a darab lírai vonulatát, de drámaiságát is meg tudja szólaltatni; az eddigi karmesterekénél lassabb tempói ellenére mindvégig fenn tudja tartani a feszültséget, az előadások egyetlen pillanata sem válik unalmassá. De egyoldalú képet festenénk az interpretációról, ha elfeledkeznénk ihletett líraiságáról. Az Élektra-bemutató kapcsán óvatosan bár, de jeleztem: Kovács János megközelítése mintha nélkülözné az igazi szenvedélyt, indulatot, a szívből jövő érzelmeket. Ezt nem bírálatnak, csupán – a szubjektivitás kockázatát is vállalva – tényszerű jellemzésnek szántam, s a mű alkatából fakadó lehetséges interpretációk egyikeként értékeltem. Most annál fontosabbnak tartom hangsúlyozni: A nürnbergi mesterdalnokok előadásain, szintén a mű sajátos alkatához alkalmazkodva, nagyon is megszólalnak a szívből jövő érzelmek. Kovács János Mesterdalnokok-vezénylését az eddigi operaévad egyik legfontosabb karmesteri teljesítményének tartom, s egy kezemen meg tudnám számolni, hány ehhez hasonló színvonalú produkciót állíthatnék mellé házon belül vagy akár kívül.
Az énekesek közül olyasvalakit kell elsőként megemlíteni, aki egyáltalán nem új szereplője a darab operaházi előadásainak, de akit már hosszú ideje nem láthatott a közönség ebben az operában: Molnár Andrást. Beállása a mostani rendezésbe voltaképpen váratlan, hiszen éppen Stolzingi Walther szerepe a premier óta kiváló művészek (Kiss B. Atilla és Kovácsházi István) kezében volt. S váratlan azért is, mert a művész kora – felesleges takargatni a tényt – elég távol áll a megjelenítendő figuráétól. Váratlan tehát a tény, de annál örömtelibb. Nem hiszem, hogy csökkenti a két kolléga érdemeit, ha leírom: az általuk előadásról előadásra, fokról fokra egyre inkább meghódított szerepet Molnár András a megformáltság magasabb fokán, minden ízében birtokba véve szólaltatja meg. Ez persze nagyrészt időbeli előnyéből adódik – az azonban alkati sajátosság, hogy a Walther szerepében egyaránt fontos két tulajdonság, a figura lovag és költő volta, mely a másik két énekes alakításában külön-külön hangsúlyozódott, nála egyaránt fontossá válik, szétválaszthatatlanul összefonódik. Molnár hangja hősi színezetű, így a puszta vokalitás is evidensen jellemzi Walther lovagságát – ugyanakkor a hang éterien tiszta, világos színe, s a személyiség aranyfedezete okán a művész képes az igazi, mélyen átélt líra megszólaltatására is. S ha az eddigiekből nem lett volna nyilvánvaló, úgy rögzítsük azt is: a vokális megformálás olyan átütő erejű, magától értődően természetes és a szereppel egybevágó, hogy feledteti a művész és a szerep kora közötti távolságot, és pótolja a (részben persze a rendezés számlájára írható) visszafogott színpadi jelenlét okozta esetleges hiányérzetet. Molnár András Stolzingi Walthere több mint kiváló szerepformálás – a magyar operajátszás történetének fontos fejezete kelt új életre ezen a három előadáson.
Derecskei Zsolt szintén új beálló a rendezésben, ám ő is régi birtokosa szerepének. Alakítása, ha kielégítőnek nem is mondható, mindenképpen előrelépést jelent a korábban mindkét szereposztásban minden tekintetben megoldatlan szerep megoldása felé. Nyilvánvaló tény, hogy Derecskei a szerep tekintélyes részét nem győzi technikailag, a szólam betűje sokszor szenved csorbát előadásában. Annál inkább érvényre jut a szólam szellemisége. Derecskei, ha nem is mindig tisztán és pontosan, de mindig nagyon karakterisztikusan énekel, és ez a karakter telibe találja Dávid figuráját: élénk, jószívű, egyszerű, de nem ostoba. Külön kiemelendő, hogy Derecskei mennyire tartózkodik a külsőséges játékötletektől, a jópofizástól, amire pedig a karakterszerep csábíthatná.
Kiváló partnert kapott Gémes Katalin személyében, aki immáron a negyedik Magdaléna e rendezésben, s egyszersmind a legpontosabb az eddigiek közül. Neki hisszük el a leginkább, hogy valamelyest tapasztaltabb Évánál, ő az első, aki nem lánytestvérnek, hanem valóban amolyan idősebb barátnőnek (ha nem is dajkának) tűnik Éva mellett. Gémes Katalin életvidám egyénisége ráadásul nem mórikálás, hanem belülről fakadó, valódi derű következménye, s ez is hitelesíti vokálisan is igényesen megformált alakítását.
A további főszereplők már a premier óta alakítják szerepeiket, alakításaikról már beszámoltam – most csak néhány megjegyzést tennék velük kapcsolatban. Friedemann Kunder Sachsát szinte lehetetlen tárgyilagosan megítélni: maga a hang nem különösebben vonzó, a személyiség azonban nagyon pontosan fedi a figurát – és nagy hálával tartozunk neki, amiért egyáltalán realizálódik ez a gigantikus szerep, nélküle ez ugyanis nem szokott megtörténni.
Éva szerepében González Mónika sokkal jobban tetszett most, mint a felújításkor: akkor úgy éreztem, inkább csak elénekelte a szerepet – most át is élte, és olykor le is tudott adni valamennyit lényéből fakadó előkelőségén – igen: olykor valóban polgárlány tudott lenni.
Pogner szerepében az első előadáson Szvétek László elsősorban hangjával és szólamtudásának magas fokával fegyverzett le; a másik két előadáson Berczelly István ehhez az apaszerep belső lényegét is hozzáadta.
Sárkány Kázmér Beckmessere a legnagyobb mértékben zavarba hoz. Egyrészt továbbra is idegenkedem a szerep ilyesfajta felfogásától – de továbbra sem tudhatom, mennyire az énekes, és mennyire a rendező elképzeléseit tükrözi az, amit látunk. Másrészt nem lehet nem észrevenni, hogy Sárkány a kijelölt korlátokon belül mennyire mindent belead, s hogy mennyit fejlődött szerepformálása az elmúlt közel két évben – ma már igazán felszabadultan énekel és játszik, voltaképpen lubickol a szerepben. Ez már több mint helytállás: ez valóban szerepformálás – az alakítás iránya pedig bizonyos fokig ízlés kérdése.
Végezetül: nem tudok eléggé örülni annak, hogy Fritz Kothner szerepét ismét Bretz Gábor énekli – a hangsúly ezúttal valóban az éneklésen van, mert Bretz ritkán hallható perfekcionizmussal oldja meg a kis szerep vokális buktatóit. A premier idején elhangzott a kifogás, hogy túl fiatal a szerephez, a mester-szerepnek ellentmond feltűnő, sugárzó fiatalossága. Véleményem szerint invenciózusabb rendezésben éppen hogy izgalmas szerepépítés kulcsa lehetne egy fiatal, ám nagyon konzervatív (hogy ne mondjam: merev) Kothner – sőt, mindez mintha Beckmesserig mutatna előre.
Feltétlenül meg kell emlékeznünk a magas színvonalú kórusprodukcióról is (karigazgató: Szabó Sipos Máté), mely a premier óta erőssége a produkciónak.
Vidnyánszky Attila rendezéséről is részletesen írtam már korábban. Akkori véleményemet most sincs okom felülbírálni: összességében nem tartom sikeresnek a rendezést, de ezt nem a rendezői kvalitás hiányának, hanem a megközelítés túlzott elemeltségének tudom be. Mivel azonban Vidnyánszky operarendezői munkásságáról A végzet hatalma-produkció kapcsán hosszasabban is kívánok írni a közeljövőben, most legyen elég annyi: többre tartom, ha egy gondolkodó rendező néha hibázik, mintha látványosabb és fogyaszthatóbb, ám minden tartalom nélküli produkciók sorát vagyunk kénytelenek fogyasztani hosszú éveken át.
A Mesterdalnokok-előadások mérlege számomra egyértelműen pozitív: hosszú idő után végre valóban megszólalt a mű. Nem tökéletesen, de ez jelen körülmények között talán nem is elvárható – még ha a törekvést nem is szabad feladni. S mivel elmondhatom, hogy egyik kedvenc operámról van szó, a mostani előadások erőt adtak, hogy tovább kövessem a produkció sorsát – s ha számottevő fejleményeket tapasztalok, ígérem, az önismétlés veszélyét is vállalva be fogok számolni róluk.
BÓKA GÁBOR | 2008. március 11.